Sztereotípia

 Sziasztok!

Sokat gondolkodtam rajta érdemes e blogot írnom, hiszen annyi van manapság és belátom, nem nagyon rajongom a tucatcikkekért. És ugye sose tudni, hogy amibe az ember oly sok energiát öl bele kamatozik e. Vajon lesz, akit érdekel, fogják olvasni, ha nem akkor meg minek írom ugyebár?  De legkedvesebb barátnőm rávezetett, hogy miért ne? Nem veszíthetek vele semmit és igaza van. Szóval már csak egy téma kellett, amiről érdemben tudok beszélni. Hát nem kellett sokáig agyalnom rajta mi is az, ami érdekelhet másokat és van is mondanivalóm róla…. természetesen a férfiak és nők viszonya, hát mi más ugye?

Viszont nem kizárólag e témát fogom érinteni, mivel amolyan ötletbörze szerűen ki-kivesézek egy-egy sztereotípiát, vagy csak az éppen aktuális hangulatomnak megfelelő stílusban írok majd az élet olyan furcsa történéseiről, amik miatt az lettem aki. Vannak, akiket ez nem érdekel majd, akkor ők ne olvassák az írásaimat. Lesznek olyanok is, akik nem értenek majd velem egyet, hát nem is az a célom, hogy megtérítsem a világot. Csupán szeretném megosztani gondolataimat másokkal…. Hátha magatokra ismertek, vagy talán erőt meríthettek belőle. És uraim…. az írásaimmal nem akarlak megbántani titeket, hiszen általánosításaimmal párhuzamba állítom azt is, hogy vannak kivételek…. csak én még nem találkoztam velük. De hallottam róla, hogy az ismerősömnek az egyik jó barátjának a féltestvérének az édes bátyjának a 20. unokatestvérének a legjobb barátja az ilyen….. Az első sztereotípia, amit oly sokszor vágtak már az én fejemhez is, és nem értek vele egyet, -gondolom megannyi kedves nőtársammal egyetemben, hogy „a nők k..rvák”, ha nem élnek éppen önmegtartóztató zárdai életet. A férfiak bezzeg büszkén mutogathatják trófeáikat, kérkedhetnek újonnan begyűjtött prédáikkal, míg mi leszegett fejjel folytjuk vissza emlékeinket, csak azért mert a mai „túlfejlett” társadalmunk még mindig nem képes elfogadni, igen nekünk is jár egy kis Élet. És hogy itt most egy kis sablonnal éljek: „Az életet élni, nem nézni jó!” Hiszen milyen butaság titkolni a múlt tetteit, nem? Elvégre az átélt tapasztalataink miatt vagyunk azok, akik vagyunk, lehettek azok szörnyűek, vagy épp felemelően csodálatosak. Minden egyes pofon után fel kellett állnunk valahogy, és mivel itt vagyunk még, sikerült. Miért ne lehetnénk rá büszkék? És még a borzasztó élményekből is csak nyertesen kerülhet ki az ember, ha van kellő önismerete, önkritikája és megvan benne a szándék a fejlődésre. Hát lányok, nők, asszonyok HAJRÁ!!!!!

Ugyan kit érdekel, mit mondanak azok a férfiak, akik slamposan, kopaszon és pocakosan is képesek úgy végigvonulni az utcán, hogy meggyőződésük mindenki őket akarja. Tegyék is, szívük joga….. Nem áll szándékomban megbántani senkit, sőt irigylem őket, amiért ekkora önbizalommal lettek megáldva. De akkor nekünk miért is kéne visszafognunk magunkat? Miért ne tehetnénk azt, amihez kedvünk van? Hát nem úgy lenne fair, ha olyan világban élnénk, ahol mindenki azt tehetné, amit szeret és ezzel nem bánt meg senkit? Márpedig ne felejtsük el, hogy a világ olyan, amilyenné mi formáljuk. Hát akkor azt mondom: formázzuk kedvünkre!!! Persze azért nem árt tisztában lennünk vele, hogy mindenkinek nem lehet megfelelni, ebből következik, hogy bizony vannak, akiket életünk során megbántunk. Sajnálatos tény, de ez van, nem kell tragikusan felfogni. Elvégre minket is hány százszor vehettek volna már semmibe, és talán vettek is. De ez megint csak nem a mi szegénységi bizonyítványunk, ez nem a mi jellemünket csorbítja, csak ezáltal is egyértelműbbé válik, hogy különbözőek vagyunk. Így színes az élet, milyen unalmas lenne, ha mindenki ugyanúgy gondolkodna, ugyanúgy érezne, és ugyanúgy cselekedne ugyanolyan szituációkban. Azt nem tudjuk befolyásolni mások mit gondolnak, mondanak rólunk vagy mit cselekednek ellenünk. És mivel mindig lesznek olyanok akik „okosabbak, szebbek, jobbak”, hát tegyünk róla, hogy a mi értékeink ne legyenek összehasonlíthatók az „átlaggal”. Legyünk különlegesek! És akkor nyert ügyünk van, persze sokan nem fognak érte szeretni, de amondó vagyok, ők inkább ne is szeressenek. Szeressenek olyan emberek, akik hasonlóak hozzánk. Mindenki éljen úgy, ahogyan neki megfelel, a saját értékrendje szerint és ne akarjon egyetlen skatulyába se tartozni, csak azért mert az csillogóbb, pompásabb, menőbb vagy csak azért, mert többen vannak. Ha viszont egy adott skatulyát magáénak érez és kielégíti mindennemű igényét és kíváncsiságát, akkor viszont vállalja büszkén: Igen, én ilyen vagyok! Nem baj az sem, ha valakinek nincs kimeríthetetlen tudásszomja, vagy nem érdeklik az élet nagy összefüggései. Ők ilyenek, ettől még a saját értékrendjükben ők lehetnek nagyszerű emberek, csak mások. El kell fogadni, nem vagyunk egyformák, nem lehet csak azért utálni valakit, mert „más”, elvégre akkor minket is utálni kéne, nem? Mert ugyan ki mondja meg mi a normális. Csakis mi magunk. Persze az élet hoz néha olyan érdekes helyzeteket, amikor könnyelműen „lehülyézünk” másokat… de hát ilyen az ember, sokszor az érzelmei, indulatai irányítják és ez így van rendjén. Mindenesetre nem árt az sem, ha helyén van az eszünk. Azok, akik meg mindennemű emóciótól megfosztják magukat és tudatosan úgy élnek, hogy elnyomják érzelmeiket, hát… azokat nem értem. Mert ha valóban elfojtják magukban ezeket a dolgokat, akkor nem lehetnek önmaguk, és ezért sajnálom őket, hogy nincs elég erejük és bátorságuk felvállalni igazi énjüket. Persze akik valóban, lényükből fakadóan élnek eszerint, azok tegyék! Nekik biztos jó, elvégre, ha nem éreznék így jól magukat nem lennének ilyenek, mert lássuk be, az ember egy önző faj. Önző érdekek irányítanak minket minden percben, nem fáj ez nekünk. Gondoljunk csak bele… a világra is úgy születünk, hogy már eleve önzők vagyunk. Az életben maradásunk múlik rajta. Csak nem mindegy, hogy az önzőségnek milyen formáját űzzük….

Folyt. köv.